Délután, igen igen, úgy kora délután dördült el a villám, amikor Tibor sötét alakja megjelent a copy bejáratánál. Tekintete magabiztos volt, mégis zavaros, füléből csorgott a nyála. Félistenként közelített a mit sem sejtő nyomtatóhoz. Hátborzongató sorok következnek...
A gyanútlan copy-s csak ül a pult mögött, szíve normálisan csapkodja ide-oda a vért, szuszog a világra, makarónis képpel veszi tudomásul, ha jönnek a tiborok, akik első ránézésre humanoid létformaként cserkészik be az üzletet. Kisvártatva vörösen villog, jajveszékelve kiált segítségért a nyomtató, ez minden konfliktus forrása, a kommunikációs aktus felélesztése, a belebonyolódás, a józan ész tetemre hívásának casus bellije. Általában.
Tibor bambán, önfeledten görnyed, és mindig észleli a hibaüzenetet, amit jómagam makarónis képpel konstatálok, s a falat savba küldése előtt igyekszem megelőzni az amatőrök, ostoba barmok hibás diagnózisainak manifesztációit. SOHA nem sikerül, ha épp nincs mit széjjel szaggatnom egészséges, természetesen sárgás fogsorommal, akkor sem. Fürgék, tapasztaltak, zsiványok a tiborok. (Persze létezik egy másik véglet, mely egy későbbi posztban mindenképpen kifejtésre kerül, de most ez az alapszituáció.)
Diagnózis: "Nem nyomtat!"
Kérdés: "Átmenjek egy másik géphez?"
Válasz: "Semmi probléma, Tibor, mindössze papírra van szüksége a masinának!"
Nagy általánosságban itt véget is érne a dolog, mindenki megnyugvására tömném tele a nyomtató pofáját papírral, kölcsönös megelégedéssel húzkodnánk verbálisan egymás péniszét Tiborral, majd elégedetten konstatálnánk, hogy egyikőnk sem fosta tele a gatyáját az eset komolyságától.
De aznap Tibor másképp döntött. A kötelező sablont kiegészítve, mintegy a társadalmi normákat sutba vágva, a copy-s etikettet meggyalázva folytatta a dialógust, kitörő magabiztossággal feltéve a költőinek szánt kérdést, mely beharsogta az egész utcát, midőn a copy-s szívek az egész világon egyszerre dobbantak nagyot, az égre emelve tekintetünk gondolkoztunk el messze az Kozmosz valagára tekintve, de legalábbis nagy erőfeszítésekkel igyekezve megtenni azt, na szóval ilyen módon tettük fel magunkban a kérdést: "Ekkora állat vajon létezik-e a Tejútrendszeren kívül is, vagy kizárólag minket tisztelt meg az Univerzum, hogy anyagból és lélekből ezt a tréfát gyúrta nekünk."
Etikettet meggyalázó, copy-s szíveket megrekesztő, vaddisznók intelligenciáját már-már meghaladó kérdés Tibor részéről: "Akkor most tölti magát a gép?"
Igen, baszd meg! Negyed óra és feltölti magát! Már a tartályból töltődik a bükkfapor, már csak össze kell keverednie a citromlével, meg azzal a harcászati ideggázzal, amivel mindjárt pofán foglak fújni, aztán már csak meg kell locsolni majd, hogy megkössön, mert a delfindara nedvesség hatására köt meg, és akkor nyomtathatod a hülyeségedet, amit EL FOGSZ OLVASNI abban a világban, ahol te még élhetsz, ahol én fogom neked elárulni azt a titkot, hogy ez a dolog sajnos mégsem így működik! És igen, belül kicsit reméltem, hogy Tibor - akit egyébként szívből szeretek minden hiányossága ellenére is - abban a másodpercben rogy össze, kibújik belőle egy csivavaképű, kopasz testű, apró űrlény, aki elnézést kér gazdateste nevében és elOLLDALOG megszégyenülve a tudattól, hogy még mindig nem tökéletes a prototípus. De nem így történt. Helyette átadhattam Tibornak bölcsességemet, egy darabot magamból, egy kis szeletet a világ csodái közül, azt a fényt, amelyre legközelebb is szüksége lesz hasonló szituációban, és amire valószínűleg akkor is totálisan érzéketlen lesz majd.
Kedves Tiborok!
Gondolkozzatok el légyszíves, mielőtt saját szellemi táplálékotokat, az agyatokat mellőzve indultok neki a nyomtatás/fénymásolás, egyébként csodálatos élményének útjaira!
Előre is köszi!
coPista
