Meghitt ücsörgés az internet magával ragadó kavalkádja előtt, tizenhétóraötvennyolckor lelkileg fel van készülve a kopis a diadalmenetre, amely a hazafelé vezető utat jelenti, s melynek során kissé megtörve de fejbúbig érő ajakkal löki odébb a nénit a metrónál és villamosnál, aki orrát a mozgó járműhöz nyomva várakozik a felszállás katartikus élményére. De mindezek előtt, persze betoppan Zsuzsa...
Zsuzsa, aki természetes testtartással és persze egy büdös szó nélkül viharzik oda a nyomtatóhoz, pupilláit a pixelekre meresztve, meggyőződve saját létjogosultságáról, jogaival tisztában levő kezd hozzá a szerencsétlen pentium négyes nyüstöléséhez. Pár teátrális mozdulat, sóhaj és bazmeg után, szemgolyóival indítva az idegek által parancsolt állapotváltozást szól aztán, hogy miért ne lehetne itt kicsit szerkesztgetni ezen a doksin.... nem igaz? Miértne...
Képzelet és kisebb morcosság szülte víziók ezrei lebegnek ilyenkor a kopis szeme előtt, miszerint arcot asztallapba, könyököt enyhén természetellenes szögbe igazítva lehetne jobb belátásra bírni az ügyfelet, tudatva vele a tényt, hogy pár perce zárva van a bolt, de azért csak nyugodtan... csak nyugodtan azt a 276 oldalas dokumentumot, ha jól látom, azt nyugodtan lehet kicsit szerkesztgetni.
Persze a jó kopis tűr, s néhány minutum öregedés után jeleket kezd el küldeni. Illedelmes, tisztelettudó módon, a határokat ugyan feszegetve, de még a normáknak megfelelően harákolva, szuszogva csapdossa a tűzőgépeket az asztalhoz, dörgöli hozzá Zsuzsa lábához a kiürítendő szemetest, játszik kicsit az ajtóráccsal, a szükségesnél talán árnyalatnyit erősebb, határozottabb mozdulatokkal kapcsolja ki a többi gépet. Eme cselekmények sorozata általában kommunikációra bírja a kis zsiványka, pernahajder későn jövőt. Aznap Zsuzsa azonban nem reagált. NASA-informatikusokat meghazudtoló figyelemmel szegezte tekintetét a monitorra, finommechanikai szakemberek által irigylésre méltó mozdulatokkal alkalmazta a "backspace" és "delete" gombokat, gondosan ügyelve a feladat végrehajtásának pontosságára, kellő időt szánva minden apró részfeladat elvégzésére. Dilit....dilitbekkszpész...........dilit......bekkszpész........dilit stb... Kétség nem férhetett a helyzet komolyságához. Jómagam le voltam nyűgözve az ostobaság eme áldott állapotától, attól la transztól, amit a felesleges sorok kitörlése Zsuzsánál előidézett, kizárva a külvilág, az emberiség és az egész Univerzum körülményeit, bajait, feladatspecifikusan, minden információt gondosan megszűrve és persze totálisan telibeszarva, hogy az üzlet meddig VOLT nyitva.
Révületemből felocsúdva, pofazacskómat ideoda rázva, homályos tekintettel tapasztaltam meg az idő azon tulajdonságát... hogy múlik. Erőt vettem magamon, reszkető ajkakkal vontam kérdőre Zsuzsát, hogy ugyan mi a jó büdös francért nem takarodik már a gép elől, vagy legalábbis kezdi el nyomtatni a kurta kis dokumentumot. Ez a rögtönzött, mármár reflexszerű akcióm igen eredményesnek bizonyult. Zsuzsa leheletfinom mozdulattal helyezte mutatóujját az egérre, s küldött nyomtatási utasítást a gépre.
Vörösen izzó fejem enyhülésnek örvendett, bár igazán el tudtam volna képzelni, ahogy a dühtől felrobbant koponyám arcon teríti Zsuzsát az agyvelőmmel. Hát erről lemaradtam.
Mint minden történet a kopiból, ez is heppienddel végződik. Zsuzsa végül csodálatosan megszerkesztett dokumentummal a hóna alatt baktatott tova életfonalán. Jómagam pedig jókorát rövidítettem rajta. Ágyő esti programok, ágyő megbeszélt találkozók, mert ha kopiról van szó, jön Zsuzsa, és telibeokádja emberi mivoltod, majd a pólód sarkával, ami talán még épen maradt, megtörölgetni finom kis szája szegletét. És ezért mi hálával tartozunk neki....
